Szerelem, vérző szív, könny és virág –
Ez az, ami nélkül meghalna a Világ.
Íme a mottó, melyen együtt nevettünk.
Egyetlen hibánk volt, hogy őrülten szerettünk.
Határok
Eső. Mikor a föld és az ég összeér. A határok elmosódnak. Ugyanígy történik az emberi kapcsolatokkal is olykor.
Tudom, nagyon csendes lettem mára...pedig csak egy gondolat kell s eltűnik minden fájdalom határa.
A kétség, az aggodalom, a féltés mind furcsa határokat feszegetnek... elengedni hogy lehet úgy, bárkit is, hogy közben kezét fogjuk szorosan? Szabadnak lenni annyit jelent, hogy miénk a döntés szabadsága. S ha eldöntöttük, hogy IGEN elköteleződöm valami, vagy valaki mellett - akkor szabadok tudunk lenni elköteleződve is, hűségben, szeretetben, hálában. Ám ha ez az elköteleződés szoros függéssé válik, ha amihez/ vagy akihez elköteleződtünk korlátozni kíván bennünket és szorosabbra húzza a kötelék szálait, - ha nem enged, ha nem bízik, ha nem hagyja hogy mellette légy szabadon, akkor a szeretet, a hűség és a kitartás határai elmosódnak. Hisz akkor megtörik az a vonal, amit mi gondoltunk arról - hogy kiválasztottak vagyunk, mert megtaláltuk azt a valamit, vagy valakit - amihez örökké hűek tudnánk lenni....viszont az becsap bennünket akarva-akaratlanul, hisz ő nem ugyanabban hisz mint amiben Te.-elmúlt életemre értem
Érdekes jelenség a szerelem. Mindent kér, elvesz, atomjaira szed – aztán mindent visszaad – másképp.
Szebbé, jobbá tesz, több leszel általa. Ugyanakkor sokkal nagyobb fájdalmat képes okozni, mint bármi más. De talán pont emiatt olyan szép. Kockáztatni kell. És csak az nyerhet sokat, aki merészen feltesz mindent egy lapra. Nem könnyű. De sokat is nyerhetsz rajta.
„Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd. És ha tudván tudom is, hogy én fogyok el hamarabb, akkor sem ugrom el többé a szerelem elől.
Halálugrottam és lezuhantam.
Nem tudok megbocsátani magamnak, te bocsáss meg nekem. Szeretlek.”
Emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.
Ez a keserű múlt
Régen, kiscsikó koromban, de már fél lábbal a felnőtt életben sokszor volt olyan az érzésem, hogy szerelmes vagyok. De nem valós emberbe, csak „úgy”. Akkor hülyének néztek, én sem viszonyultam másképp önön magamhoz. Azóta tudom: „Akkor kedves az élet, ha az összes baj és fene ellenére is szerelmesen érzed, hogy viszont-szeret.”
Tehát ha igazán jól érzed magad a bőrödben, szereted és elfogadod magad olyannak, amilyen vagy:
olyan igaz boldogság lehet jutalmad, ami a szerelemhez hasonlatos.
Nem mindegy ugyanis, hogy az életed veled vagy nélküled zajlik le. Elszalad melletted, vagy vele lépést tartva, ÉLNI tudod, intenzíven, aktívan.
Én hiszem, hogy így rád talál az igaz szerelem is, elvégre is előbb magadat kellene megtanulnod szeretni, elfogadni, hogy más is szeretni tudjon – és TE is tudj szeretni.
.
Különleges dolog a szerelem.
Amíg tart lángol , éget, égig emel, fényben fürdet, szíved, lelked ünneplőbe öltözteti, mindent szépnek látsz….
Aztán, amikor mégis véget ér, mert nem minden szerelem tart örökké, kicsit belehalsz. Hideg és sötét lesz minden, fekete mélységig hullasz alá. Nincs már ünnep, könnyed keserű, jéggé fagyott a szíved, lelked. Nem érzel mást, csak leírhatatlan, csillapíthatatlan fájdalmat.
Pedig jó ha tudod: bármilyen nehéz is, ha el tudod engedni, könnyebben tisztulsz meg te is. Emlékezz a jóra, és jusson eszedbe : valami elmúlt, hogy egy új dolognak adjon helyet az életedben. Csak a szépet szabad tovább vinned magaddal az utadon, mert a bánat, a fájdalom, ami benned marad, betokosodik. Minél tovább cipeled, annál nehezebb lesz eldobni. Pedig ha megszabadulsz a terhedtől, az egekig szállhatsz. Tudod, mint a léghajó: minél kevesebb cucc van a kosarában, annál magasabbra vihet téged.
Ne félj belevágni: a szerelem elképzelhetetlen szépségeket adhat, még akkor is, ha tudod : elmúlhat, fájhat. -ez a volt nagy szerelmemnek szól -az elmúlt évek nagy szerelmemnek a múltnak Azóta újból próbálkozom ,boldog lenni ,talpra állni,szeretni igaz szívből igazán
Olyan kiszolgáltatottnak érzem magam, mint egy meztelen nő a semmi közepén(pedig férfi vagyok), mint egy törött szárnyú pillangó, mint egy koldus az aluljáróban, mint egy apró felhő amit kénye kedve szerint fúj arrébb a szél. Semmi sem biztos, a bizonytalanság felemészt. Nem tudom mit gondoljak, nem tudom mit érzek. Csak nem tudok aludni. Ő nincs mellettem, és gondolhatnánk - nincs ok az aggodalomra. De mégis megint van bennem mélyen a lelkem közepén, egy hatalmas buborék és benne az a Semmi, az a megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan érzés. Aminek nincs definíciója, amit nem lehet racionálisan megközelíteni, ami mellőz minden logikát. Magammal vagy épp a cicámmal beszélgetek. De sem a cica, sem a lelkem nem válaszol. Nincs magyarázat. Ez az Életem. Ezekben a napokban kezdődik a valódi "Felnőtt lét". Mégis olyan vagyok, mint egy lélegző árnyékvilág. Buta könnyek csordogálnak arcomon. Hiába mondom magamnak, hogy "ne sírj, nincs miért"...minden hajnalban hív egy esély, hogy szebb vagy jobb lesz ez a színes kép. Mindig hittem, hogy majd ha itt tartok - boldog leszek és önfeledt. Ehelyett kétségbeesett vagyok és kiszolgáltatottnak érzem magam. Minden körülmény megkavarja a dolgokat és hiába próbálok változtatni, valahogy mindig falakba ütközöm. Nem tudom mit rontok el?! Szárnyaszegettnek, esendőnek és félszegnek érzem magam. Kritikán aluli az érzés. Pedig mindent elértem, - így ennyi idős koromra, amit ennyi idős koromra el akartam érni. És tessék. Mégsem jó valami. És most csak ülök.... a pizsama valamicskét védi a lelkemet...és kiteszem mindenem, minden szobában ott van egy részem, a lelkem, a szívem, a szeretetem és csak várok, várok, várok arra - hogy a Másik felem, észre vegyen...vágyam hogy újból boldog legyek ....
Ne feledd:ha meg sem próbálod ,ne várj semmit az élettől
„Minden rendes repülés vakrepülés.”
De pont ez a szép az életben: a titokzatosság, a kiszámíthatatlanság. Milyen is lenne, ha mindig mindent tudnánk előre. Unalmas.
Lecsukom szemem és szinte látom
Amint felbukkan a láthatáron.
Tudom, érzem: értem jön, lóháton.
Hosszú haja lebben az esti szélben,
Különös fény lobban szemében:
Remény sugara az enyémben.
Lova elém hozza, majd megáll.
Csak engem néz miközben leszáll.
De nem ér hozzám. Most mire vár?
Szemembe néz, rám mosolyog,
S szól: „Én csak egy ábránd vagyok!”
Nemsokára szertefoszlok.
Nyisd ki a szemed, tárd ki a szíved,
Társad a valós létben keresd!
Csak ott találhatod meg a helyed...
Menj, kövesd hát a szíved szavát!”
Mire végigmondta mondatát,
Már nem találtam sehol nyomát.
Azóta nyitott szemmel járok,
Szépre, szerelemre várok.
És végre látom a valódi világot
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése